Említettem korábban, hogy a hölgyek akkoriban többször is átöltöztek napközben. Reggel köntöst vagy pongyolát viseltek. Ebben a bejegyzésben megmutatom, milyen gyönyörűek voltak ezek az 1880-90-es években.

Először egy japán köntöst mutatok nektek. A 19. században gazdasági kezdeményezés ösztönözte Japánt arra, hogy kizárólag az export piacra termeljen fogyasztási cikkeket és ezek közé tartoztak a köntösök is. A távol keleti ország ugyanis ekkor kezdte meg a nyugati áruk tömeges fogyasztását, főként a nehézipari és mérnöki szektorban. A japánból érkező köntösök díszítő motívumai - a  tavaszi virágok, rovarok és lótuszok - az egzotikumot idézték meg az amerikai hölgyek számára. A Yokohama köntös, ahogyan akkoriban nevezték – ennek a városnak a kikötőjéből szállították ugyanis őket nyugatra - egy nagyon szép példája látható az alábbi képen.  

Japán selyem köntös, kb. 1875

Forrás: The MET

Míg az anyag és a díszítés japán, a szabás és felépítés a nyugati stílus japán értelmezése és nincs köze az ország hagyományos viseleteihez. Ugyanakkor arra is van példa, hogy egy Japánban vásárolt kimonót nyugati ruhaviseletté alakítottak át. Lássunk erre is egy példát. A csipkés alsó ujjaknak, az elöl és hátul látható halványkék taft betéteknek, illetve a turnűrnek köszönhetően a kimono stílusos nyugati köntössé vált, ugyanakkor mégis erősen felidézi Japánt, különösen a bíbor bélésnek köszönhetően, mely gyakran fordul elő a női kimonókban. 

Kimono köntös selyemből, kb. 1885

Forrás: FIDM

A viktoriánus kor közepére és végére jellemző az alábbi képen látható köntös katonai stílusú mandzsettáival, zsinóros övvel és paisley-mintával. A függönyzsínórra emlékeztető öv a korabeli japán köntösön is megfigyelhető volt. 

Amerikában készült köntös, kb. 1875

Forrás: The MET

A paisley-mintát nálunk régebben törökmintának nevezték. Valójában eredetileg Indiában készült kasmír-sálakon alkalmazták ezt a mintázatot fekete és piros színekben. Később megjelent női ruhákon is. Finom virágmintáról van szó, amely indiai fenyőtobozok formájához hasonló csoportokban elszórva jelenik meg a kelme felületén. A minta a nevét egy skóciai városról, Paisleyről kapta, ahol eredeti indiai motívumok alapján hasonló szöveteket készítettek.

Az előzőhöz nagyon hasonló, de körülbelül 5-10 évvel későbbi az alábbi, ugyancsak paisley-mintás, gyapjúból és selyemből készült darab, amelyet a sötétkék bársony szegélyek tesznek elegánssá.

Amerikában készült köntös, kb. 1880-85

Forrás: The MET

Folytatása következik...  

A mai bejegyzésben bepillantunk a Petite Chateuba. Fáj a szívem, hogy már nem láthatjuk, csak ezen a kevéske fekete-fehér fotón. A főbejárat az 5. sugárútról nyílt. Itt először az előszobába léphetett be a látogató, amely egy 18 méter hosszú előcsarnokba vezetett. Innen nyílt minden a szinten található főbb helyiség. Az előcsarnok sárgás színű mészkőből készült, faragványok, domborművek díszítették. Az előcsarnok közepén a jobb oldalon volt a lépcsőház, a hatalmas T alakú kőlépcsővel. Vele szemben az előcsarnok bal oldali falát igényesen faragott kandalló díszítette.

A pinteresten találtam egy fotót a fő előcsarnokról és a lépcsőházről.

Ezen a szinten volt a könyvtár, amelynek falait 16. századi francia reneszánsz faburkolat borította, vele szemben volt a társalgó. Ennek a falát faragásos diófa burkolat ékesítette.

A szalon egy részlete. Forrás: wikipedia

A fenti képen látható szalont Jules Allard tervezte és építette Párizsban. A 18. századi francia belső tereket idézte. A mennyezetet Paul Jacques Aimé Baudry festménye díszítette, mitológiai jelenetekkel. A helyiség legkülönlegesebb bútordarabja egy ébenfa szekrényke volt, amit Jean Henri Riesener készített Marie Antoinette számára. A szekrénykét jelenleg a Metropolita Múzeum őrzi.

© The MET

Ezen a szinten volt még a reggeliző terem, illetve az előcsarnok nyugati végén a bálterem. A 15 méter hosszú és 11 méter széles, kétszintes bálterem a „kis kastély” legnagyobb helyisége volt. Gótikus stílusban építették, a mészkőfalakat lent fa lambéria díszítette. A terem egyik végében hatalmas dupla kandalló volt, márvány kariatidákkal. A kandalló felett egy galéria volt. A terem másik végében pedig a zenészek galériája volt. A báltermet Eugène Oudinot nagy ólomüveg ablaka világította meg.

A bálterem egy részlete látható a fenti képen, mely a Gilded Mansions Grand Architecture and High Society című könyvben jelent meg. Forrás: Pinterest

A Library of Congressben Richard Morris Hunt több, a „kis kastélyhz” készített tervét is őrzik. Az alábbi építészeti rajzon Alva Vanderbilt fürdőszobájának belső dekorációját látjátok, tükrökre festett szőlő motívumokkal és márvány lambériával.

Forrás: LOC

Ebben a bejegyzésben az Aranyozott kor New Yorkjába látogatunk, méghozzá Manhattan belvárosába az 5. sugárútra. Itt álltak egykor a kor elitjének csodálatos palotái.

Közülük az egyik William Kissam Vanderbilt és felesége, Alva otthona, a Petit Chateau (5. sugárút 660.). A kor egyik neves építésze, Richard Morris Hunt tervezte francia reneszánsz kastélyt idéző stílusban. Körülbelül négy év munka után, a mészkő épület hivatalos megnyitóját 1883-ban tartották, de ez az esemény megér egy külön bejegyzést majd a jövőben. Vanderbilték intézője, William Gilmour naplójából tudjuk, hogy 1893. február 5-én kigyulladt a kémény, de szerencsére nem keletkezett jelentős kár az épületben.

Az épület 1910-ben

Forrás: The New York Public Library

Az aszimmetrikus homlokzatot szürke mészkő borította, kékesszürke palatetővel, amelyet réz díszített. A „kis kastély” sajnos ma már nincs meg. William Kissam Vanderbilt 1920. júliusában meghalt, a házat pedig eladták. Először az Empire Trust Co. vásárolta meg, amely bankházzá tervezte alakítani, de végül inkább eladták. 1925-ben Benjamin Winter vásárolta meg, aki ledózeroltatta a Petit Chateaut, hogy egy 20 emeletes kereskedőházat építhessen a helyére. Napjainkban már egy 40 emeletes modern toronyház áll a helyén.

A Petit Chateau 1886-ban

Forrás: The New York Public Library

A bejárati homlokzat

© Museum of the City of New York

Emil Pingat Worthhöz hasonlóan a világ leggazdagabb és legkifinomultabb ügyfeleit öltöztette. Népszerűségéről tanúskodnak a korszak divatmagazinjai és mesterségének kiválósága pedig megmutatkozik minden elegáns selyemruhában, amit megalkotott. Ismert volt arról, hogy úgy készített rendkívül elegáns, gazdagon díszített ruhát, hogy csupán egyetlen színt használt fel és azt ugyanolyan színű csipkével, gyönggyel, tollal, vagy más textúrájú azonos színű anyaggal kombinálta. Erre láthatok példát az alábbi képen is. 

Sötétkék selyem és pamut ruha, melyet sötétkék hímzés, csipke és bársony díszít. kb. 1885
Forrás: The MET

Fekete körkörös mintával ellátott selyemből és szaténből készült ruha 1889-ből, mely derékból és szoknyából áll. Csipkegallér és csipkemandzsetta díszíti, illetve középen rátétes csipkebetét, valamint fekete gyöngyök. Elizabeth Livermore Hubbard Blake (az adományozó dédnagymamája) viselte egykor és a ruhadarabot a család hölgy tagjai örökölték tovább. Ruth Oliver Jolliffe 2003-ban ajándékozta az MFA-nak.

Forrás: MFA Boston

A gazdag amerikaiak gyakran keresték fel Párizsban a divatszalonját a Maison Pingatot és utazó ládáikat megtöltötték haute couture darabjaival. Azoknak, akik nem tudták megtenni az utat Párizsa, lehetőségük volt arra, hogy Pingat engedélyével amerikai ruhakészítőkkel készíttettessék el a tervek alapján a kívánt ruhadarabot. Emellett a divattudatos amerikai nők a Harper’s Bazar által árusított szabásminták segítségével is elkészíttethették Pingat ruhájukat. Az alábbi képen egy csodálatos, színes ruhát láthattok a tervezőtől.

Körülbelül 1878-ban készült ez a selyembrokát, csipke és selyemszatén ruha, amelyet vacsorákhoz viselt tulajdonosa. Albert J. Beveridge adományozta a Chicago Történeti Múzeumnak.

Forrás: CARLI Digital Collections (Chicago History Museum)

Ezt a ruhát egy korabeli fekete-fehér fotón is meg tudom mutatni nektek.

Mrs. Augustus Newland Eddy a férjével és a gyermekével körülbelül 1878-ban.

Forrás: lilyabsinthe.com

Worthtel ellentétben Pingatnak nem voltak örökösei, akik folytathatták volna vállalkozását. Divatházát 1896 augusztusában eladta az A. Wallès & Cie.-nek és a neve feledésbe merült. Annak ellenére, hogy a divatmagazinok és a fennmaradt ruhadarabok azt mutatják, hogy Pingat a divatóriások közé tartozott viszonylag keveset tudnak róla.

Ebben a bejegyzésben ismét az HBO "The Gilded Age" sorozatát szeretném megidézni így a második évadra várva. 

Már az előző posztból is kitűnt, hogy a szereplők által viselt ruhadarabok között, több olyan is van, ami nagyon hasonlít egy a korszakban ténylegesen viselt ruhadarabhoz. Kasia Walicka-Maimone, a sorozat ruhatervezője nem csak korabeli festményeket tanulmányozott, hanem valódi, a korszakból fennmaradt és múzeumokban őrzött ruhadarabokat is.

Az első képen Ada Brook a Russel bálon viselt ruhája látható egy Worth által tervezett estélyi ruha mellett.

A második képen pedig Berta Russell szintén az évadzáró epizódban látott bálon viselt ruhájában, mellette ezúttal is egy Worth ház ruha, ezt azonban Charles Frederick Worth fia, Jean Philippe tervezte, későbbi, mint amikor egyébként a sorozat játszódik (1882).

Carrie Coon, mint Bertha Russell - The Gilded Age/Aranykor - © HBO

 Jean P. Worth estélyi ruha, kb. 1898-1900 - © The MET

A harmadik képen ismét Ada Brook egyik ruháját hasonlítom össze egy a Metropolitan Múzeumban őrzött francia ruhadarabbal, amelyet Miss Valerie J. Dreyfus ajándékozott a múzeumnak 1941-ben

Cynthia Nixon, mint Ada Brook - The Gilded Age/Aranykor - © HBO

Francia ruha körülbelül 1888-89-ből, © The MET

A ruhatervező egyébként úgy húz éles kontrasztot a sorozatban a régi pénz és az új pénz képviselői között, hogy előbbieket az 1870-es 1880-as évekre jellemző ruhába öltöztette, míg az utóbbiakat az 1890-es évekre jellemzőkbe, lásd Bertha báli ruháját. Ezáltal a Brook család hölgy tagjai, Agnes Van Rhijn és Lady Astor konzervatívnak hatottak, míg Bertha Russellről határozottan a modernség sugárzik. Az hogy ahogy az egy ilyen nőhöz illik, azonnal a legújabb párizsi divat szerint öltözködik.

Amikor még a reklám is művészet volt.

Coca-Cola reklám az 1900-as évek elejéről

Forrás: Library of Congress

Coca-Cola reklám 1906-ból

Forrás: propagandashistoricas.com

Coca-Cola reklám az 1900-as évek elejéről

© The Advertising Archives / Bridgeman Images

Egy másik francia divattervező, akinek a ruháit az Aranyozott kor Amerikájában előszeretettel viselték a jómódú hölgyek, az Emile Pingat.

Emile Pingat

Forrás: Wikidata

Sötétkék és elefántcsont színű selyemruha kb. 1874-ből, amelyet Mrs. William Carver viselt egykor

Forrás: Philadelphia Museum of Art

Sajnos Pingatról igen keveset tudunk. 1820-ban született Franciaországban. 1860 és 1896 között tevékenykedett divattervezőként. 1864-ben már működött a Párizsban, a Rue le Grand 30. alatt található divatháza és legalább akkora népszerűségnek örvendett, mint kortársáé, Worthé. Worth és Pingat az 1880-as években a két legjelentősebb divatot formáló erő voltak. Bár Pingat sokféle ruhát tervezett, elsősorban kabátjairól és köpenyeiről volt ismert. 

Az alábbi youtube videóban Christina Johnson a FIDM Múzeumból mutat meg három, Pingat által tervezett kabátot/köpenyt. Rendkívül magas minőség és gazdag díszítés jellemzi őket.

Selyem báli ruha, Worth Divatház 1889

Forrás: The Met

Charles Frederick Worth tervezői tehetségével és jó kereskedelmi érzékével hatalmas üzletté építette divatházát a tizenkilencedik század utolsó negyedében. 1895-ben bekövetkezett halála után fiai, Gaston-Lucien (1853–1924) és Jean-Philippe (1856–1926) átvették apjuk vállalkozását, és sikerült megőrizniük annak magas színvonalát. A Jean-Philippe által tervezett ruhák drámai anyagválasztásukkal és pazar díszítéseikkel apja esztétikáját követik.

Délutáni ruhaviselet, Worth Divatház 1889

The Met

Charles Frederick Worth olyan ruhákat tervezett, amelyeket az aprólékosan kiválasztott textíliák és a díszítőelemek szinte műalkotásokká tesznek, a színek és a textúrák tökéletes összjátékát valósítják meg. Worth egész életében megőrizte kreatív tevékenysége színvonalát és népszerűségét. Divatháza az 1920-as évekig virágzott. A nagy divatdinasztia végül 1952-ben ért véget, amikor Charles Frederick Worth dédunokája, Jean-Charles (1881–1962) visszavonult a családi vállalkozástól.

Az alábbi vörös bársonyruha érdekessége, hogy két különböző felsőrésszel két különböző alkalomhoz igazítható. Estélyi ruhaként funkcionál a csipkerátétes rövidujjú felsőrésszel, míg délutáni viseletként hordható a hosszú ujjú, elöl zárt felsőrésszel.

Estélyi ruha, Worth divatház kb. 1893-95

The Met

Természetesen a jövőben is fogok majd Worth darabokat mutatni, de a divatház történetét ezzel lezártam.

Napközben, vendégek fogadásakor viselték a képen látható, Charles Frederick Worth által tervezett két ruhát.

Forrás: Cincinnati Art Museum.org

Worth sikere meredeken kezdett felfelé ívelni, miután Pauline von Metternich-Sándor hercegnő is elkezdte viselni a ruháit. III. Napóleon felesége, Eugénia császárné egy udvari bálon figyelt fel a hercegnő ruhájára és az 1860-as évektől kezdve ő lett a Worth cég legnagyobb megrendelője. Hamarosan kizárólag a Worth divatház öltöztette. Worth Párizs és talán az akkori világ legkeresettebb és legdrágább divattervezője lett. Megrendelői közé tartozott Viktória brit királynő, Marija Fjodorovna orosz cárné, Alexandra Fjodorovna cárné. Worth készítette Erzsébet császárné és magyar királyné csodálatos koronázási ruháját is. Az amerikai egyesült államokbeli múzeumokban őrzött nagy számú Worth ruhadarab mutatja, hogy a gazdag amerikai hölgyek körében is igen népszerű volt a divatház, rendelt tőle többek között a híres Mrs. Astor és társadalmi ellenfelei a Vanderbilt család hölgytagjai is.

Worth nevéhez fűződik az 1870-es évek újítása a női divatban. A krinolint szűkre szabta, és a hangsúlyt hátra tette, így jött létre a turnűr – farnövelő párnácska, fardagály. Ez nagyban elősegítette a hölgyek kényelmét, hiszen széltükben is befértek az ajtókon és elég volt számukra egy széknyi hely, hogy le tudjanak ülni. A turnűrnek köszönhetően ugyanakkor megmaradt a ruhák agyagbősége, sok redője és gazdag díszítése.

Egy gyönyörű Worth estélyi ruha, kb.1882

Forrás: The Met

Folytatása következik.

John Philip Sousa (1854 – 1932) amerikai zeneszerző elsősorban indulóiról volt híres. Most azonban egy keringőjét osztom meg veletek, amelyet az 1883-ban elkészült Désirée című operettjéhez komponált.