John Philip Sousa (1854 – 1932) amerikai zeneszerző elsősorban indulóiról volt híres. Most azonban egy keringőjét osztom meg veletek, amelyet az 1883-ban elkészült Désirée című operettjéhez komponált.
John Philip Sousa (1854 – 1932) amerikai zeneszerző elsősorban indulóiról volt híres. Most azonban egy keringőjét osztom meg veletek, amelyet az 1883-ban elkészült Désirée című operettjéhez komponált.
Bár még adós vagyok a Worth divatház történetének befejezésével, de ezzel a poszttal egy kicsit az HBO "The Gilded Age" sorozatát szeretném megidézni. Remélem, nézitek!
A kosztümök témájánál maradok. Azt szeretném megmutatni, hogy a szereplők által viselt ruhadarabok között, bizony több olyan is van, ami nagyon hasonlít egy a korszakban ténylegesen viselt ruhadarabhoz. Ez valószínűleg nem a véletlen műve.
Rosa Turnbull egy az 1880-as évek végén, az 1890-es évek elején készült portré fotója mellé raktam Marian Brooks egyik tüneményes világoskék ruháját.
Rendkívül elegáns, kecses krémszínű ruhát visel Madame Paul Poirson (született: Seymourina Cuthbertson) John Singer Sargent festményén. Úgy tudjuk, hogy a festő Paul Poirsontól bérelte stúdióját, és egyszer a portréval fizette ki a bérleti díjat. Egyébként baráti viszony fűzte a festőt a házaspárhoz. Marian az első évad záró epizódjában, a Russell bálon viselt egy megszólalásig hasonló ruhát.
Bertha Russel a sorozat egyik főszereplője, a vasútmágnás Georg Russel feleségeként ruhatára vitathatatlanul a legimpozánsabb. Egy olyan viseletét választottam ki, amely emlékeztet egy angol hölgy, Mrs. Hammersley (született: Mary Frances Grant, kb. 1863 – 1902) ruhájára. Mary Frances egy bankár felesége volt és John Siger Sargent 1892-ben festette meg. A 1890-es években a ruhaujj egyre buggyosabb lesz, ennek a kezdeti fázisa már látható Mary Frances viseletén. Bertha ruháján, a kisméretű képen pedig megfigyelhető, hogy az uszályrészt fel tudták tűzni.
Tulajdonosa délutáni társadalmi tevékenységek/események során viselte ezt az öltözéket, mely körülbelül 1875-ben készülhetett.
Forrás: The Met
Folytatom Charles Frederick Worth és a Worth divatház történetét. A bejegyzésben látható ruhadarabok az aranyozott korból, azon belül a 70-es évekből valók.
Worth még a Gagelinnél, Marie Vernet személyében élő modellt alkalmazott, hogy bemutassa a sálak, kendők, anyagok esését és ez újításnak számított. Korábban divatbabákat használtak erre a célra, amiket igény szerint házhoz küldtek. Charles és a francia hölgy egymásba szerettek és össze is házasodtak, a férfi pedig ruhákat kezdett tervezni neki. A Marien a boltban vagy társadalmi eseményeken látott Worth kreációkat egyre többen keresték, ezért Charles hamarosan ruhaüzletet nyitott a textilbolt egy sarkában, majd ahogy már említettem 1858-ban Otto Boberghgel közösen saját céget alapítottak.
Marie Augustine Vernet, az első manöken
Forrás: Whistling Woods International- School of Fashion & Design
Worth továbbra is élő modelleket alkalmazott a boltjában és egész szezonra szóló kollekciókat kezdett tervezni. A kollekció mintadarabjait meghívott hölgyvásárlók csoportja élő divatbemutató keretében tekinthette meg, majd saját méretükben, a választott színben megrendelhették. Az első volt, aki ruháiba varrt névcímkével jelezte az eredetiséget. A kor színésznői, például Lillie Langtry és Sarah Bernhardt számára is készített ruhákat.
A ház úrnője akkor viselte ezt az öltözéket, amikor vendégeket fogadott délelőtt vagy délután.
Folytatása következik.
Forrás: The Met
Egy cigarettát reklámozó kártya Emma fotójával az 1880-as évekből.
Forrás: The Met
Az amerikai énekesnő, Emma Cecilia Thursby együtt lépett fel például Mark Twainnel, aki verseket olvasott fel, Emma pedig énekelt. Közös koncerteket adott a hegedűvirtuóz Olle Bullal is. Utazásai során találkozott egy Hindu szerzetessel, akinek követni kezdte tanításait. De a legkülönlegesebb Emmában talán mégis a háziállata volt. A madár hasonló népszerűségnek örvendett, mint ő maga.
A beó vagy mejnó, akire csak Mynahként utalnak (a madár angol neve: Mynah bird) öt nyelven beszélt – malájul, kínaiul, németül, angoul és franciául. Több hangszert is képes volt utánozni és játszott a zongorán. Többen is megerősítették, hogy értette, amit mondtak neki és képes volt párbeszédet folytatni. Bár tulajdonosai úgy gondolták, hogy Indiából származik, a madár többször is elmondta, hogy „afrikai vagyok”. Előszeretettel folytatott hosszú párbeszédet, sőt vitákat saját magával, egyszer férfias, majd nőies hangszín ütve meg. Az egyik hangon kérdést tett fel, a másikkal megválaszolta azt. Olykor meglehetősen nyers volt. Emmát mindig mamának hívta és gyakran énekelt vele. Szerette a gyerekeket, különösen élete vége felé.
Körülbelül 16 éves korában halt meg, ezt követően Emma engedélyével megvizsgálták az agyát, majd kitömték. Sajnos nem találtam képet a madárról, de leírást találtam a külsőjéről: Mynah hímnemű madár volt és nem sokkal nagyobb, mint egy vörösbegy. Gyönyörű szemei voltak, hosszú vastag pillákkal, amitől intelligensnek tűnt. Csőre élénksárga volt. Fekete tollai voltak, a szárnyán és mellkasán több fehér folttal.
Emmára visszatérve 1911-ig volt professzor a Juilliard elődjében, de ezt követően is adott énekórákat egészen 79 éves koráig, amikor részlegesen lebénult. 1931-ben halt meg new-yorki otthonában.
Emma fotója az 1880-as évekből
Forrás: Google Arts & Culture
Említettem, hogy az Aranyozott kor hölgyei előszeretettel rendelték ruháikat Párizsból és hogy szeretnék ezekről majd posztokat készíteni. Az egyik neves divatház ahonnan például Mrs. Astor rengeteget vásárolt, a Worth volt.
A híres francia divatház létrehozója meglepő módon egy angol úriember volt, Charles Frederick Worth. Őt tartják a haute coutre atyjának és ő találta ki az első élő modelles divatbemutatót is.
Fanny Crowninshield (Mrs. John Quincy Adams II) (1839 - 1911) ruhája volt egykor ez a gyönyörű vöröseslila Worth ruha, melyet vendégek fogadásakor vagy vacsorához viselt. Az ujja könyékig ér, az anyaga damaszt selyem, szatén és taft, gyöngyök, rojtok és csipkék díszítik. Az 1880-as évekből való.
Forrás: MFA Boston
Charles Frederick Worth 1825-ben született az angliai Bourneban. Fiatalként két londoni textilkereskedőnél dolgozott, és rengeteget tanult a finom anyagokról és a varrodákról. Előszeretettel kereste fel a Nemzeti Galériát és más gyűjteményeket, hogy történelmi portrékat tanulmányozzon. A festményeken látott ruhadarabok inspirálták Worth későbbi saját terveit függetlenül attól, hogy hétköznapi viseletet vagy álarcos bálokra tervezett kosztümöt kreált éppen. 1845-ben Párizsba költözött, ahol egy textilkereskedelemmel foglalkozó cégnél a Gagelinnél talált munkát. Ekkor ismerte meg későbbi feleségét, a boltban dolgozó csinos Marie Vernetet.
Charles Frederick Worth, forrás: wikipedia
Gyorsan lépkedett felfelé a ranglétrán; hamarosan vezető értékesítő lett, majd saját ruhakészítő részleget nyitott a cégen belül. Díjnyertes tervekkel emelte a Gagelin hírnevét az 1851-es londoni Great Exhibition, valamint az 1855-ös párizsi Exposition Universelle kiállításon. Végül 1858-ban egy üzleti partnerrel saját céget nyitott.
Ezt a Worth által tervezett pazar esküvői ruhát Annie Schermerhorn viselte a John Innes Kane-nel kötött házassága alkalmával, 1878. december 12-én.
Forrás: Museum of the city of New York
Folytatása következik.
Forrás: The Met
George Peter Aexander Healy portréja az énekesnőről
Emma Cecilia Thursby (1845 – 1931) John Barnes Thursby zsinórgyáros és Jane Ann Thursby (leánykori nevén: Bennett) leánya volt. Az Old Bushwick református templomban kezdett énekelni, majd több templomi kórus tagjaként is szerepelt. Az 1870-es évekre híres énekesnő vált belőle, aki nem csak Észak-Amerikában turnézott, de fellépett Londonban, Franciaországban és Németországban is. 1884-től ritkábban lépett fel és zenetanár lett a New Yorki Instutue of Musical Artban, ez a mai Juilliard. Még van valami amiről híres volt az énekesnő, de erről majd legközelebb.
Most nézzetek meg egy fotót is Emmáról.
Forrás: Findagrave.com
Az Aranyozott kor jómódú hölgyei a párizsi divatot követték, sőt leggyakrabban neves párizsi divatházakból rendelték maguknak ruháikat. A későbbiekben majd szeretnék készíteni ezekről is bejegyzést, de most egy Amerikában készült selyemruhát láthattok a Metropolitan Múzeum gyűjteményéből.
Ebben a korszakban a házak belső tereiben a nehéz, bojtos, rakott drapériák voltak divatban és ezek a motívumok a női ruhákon is megjelentek.
Ez a ruha egykor Amelia Beard Hollenback (1844-1918) tulajdona volt. Amelia a jótékonyságáról is ismert, vagyonos John Welles Hollenback (1835-1927) felesége volt. A Hollenback család 1874-ben a New-Yorkban, a brooklyni Clinton Hill szomszédságában telepedett le. Ezt a ruhát valószínűleg egy brooklyni székhelyű varrónő készítette. A kidolgozott gomb- és bojtdíszítés, a formatervezés összhangja és a stílusos ruha magas minősége az amerikai varrónők szaktudásáról és a részletekre való odafigyeléséről tanúskodik.
Forrás: The Met
A pinteresten találtam ezt a szép illusztrációt. Sajnos nem tudom, hogy ki készítette.
Az Aranyozott kor egy újabb slágerét osztom meg veletek, amelynek címe: After the ball, vagyis "A bál után". 1892-ben írta Charles K. Harris és hatalmas sláger lett, annak ellenére, hogy szomorú dal.
A fülbemászó keringő szövege arról szól, hogy egy kislány felmászik a nagybátyja ölébe és megkérdi tőle miért maradt egyedül, miért nem házasodott meg soha, miért nincs gyermeke. Az idős férfi elmeséli, hogy a szíve hölgyét egy másik férfi megcsókolta egy bált követően és ő úgy hitte, hogy a nő hűtlen volt hozzá. Bár a kedvese próbálta volna elmagyarázni, hogy mi történt, ő nem hallgatta meg soha. Később a másik férfi levelet írt, amelyben elárulta, hogy ő a hölgy bátyja, de ekkor már késő volt, mert a szeretett nő meghalt.
Ez a női selyemruha valamikor 1883-85 között készült. Anne L. Maxwell adományozta a Metropolitan Múzeumnak édesanyja emlékére 1989-ben. Nyilvántartási száma: 1989.246.1a,b
Forrás: The Met
Ebben a bejegyzésben szeretnék egy kicsit a ruha alá pillantani. A nők harisnyát és alsóneműt viseltek, amelyek különböző típusúak lehettek.
Női alsóneműk az 1880-as évekből
Forrás: The Met
Említettem, hogy a nők a nap legnagyobb részében, vagy akár egész nap fűzőt viseltek. A következő képen egy ilyen szerepel.
Gyapjú, fém és csont az anyaga ennek a körülbelül 1880-ból fennmaradt fűzőnek. Nyilvántartási száma: 2009.300.6641
Forrás: The Met
Turnűrből is többféle volt, volt amelyik úgy nézett ki mint egy váz – erre alsószoknyát vagy alsószoknyákat is felvettek – és volt, amelyiket részben vagy akár egészben anyaggal vonták be.
Az 1870-80-as években ezek az esztétikus alakot megformáló vázak megváltoztak elődeikhez képest, elöl laposabbak lettek és inkább a fenékre helyezték a hangsúlyt. Nyilvántartási száma: C.I.63.12.1
Forrás: The Met
Az alábbiakban két példát láthattok az alsószoknyára, a bal oldali az 1880-as évekből, a jobb oldali 1890-ből való és a Metropolitan Múzeum gyűjteményében őrzik őket.
Ebben a részben búcsút veszünk az Elms, vagyis Szilfák elnevezésű nyári rezidenciától.
Nem mutattam még a báltermet. Ez következik most.
Forrás: LOC’S Public Domain Archive
Julia A. Berwind 1961-ben beköverkezett haláláig az aranyozott kor szellemében működtette tovább a birtokot. Ekkor negyven főből állt a newporti ház személyzete, az ő lakrészük a harmadik emeleten, a tetőtérben volt. Julia egyik unokaöccsére hagyta a házat, de ő nem akarta és megpróbálta átadni családon belül valakinek, végül azonban a család elárverezte a házban található ingóságokat és az ingatlant egy befektetőnek adta el. Néhány héttel azelőtt, hogy az épületet ledózerolták volna, az Elmst megvásárolta a Newport Megyei Megőrző Egyesület. 1971-ben Nemzeti Történelmi Műemlékké nyilvánították. Napjainkban múzeumként üzemel. A ma látható berendezés egy része eredeti, ami annak köszönhető, hogy sokan akik vásároltak az aukción bútorokat vagy festményeket, felajánlották azokat a múzeumnak, vagy pedig tartós kölcsönbe adták.
Forrás: dailymail.co.uk
A képeken az Elms személyzetének tagjai láthatók. Balra fent Ernest Birch a komornyik szerepel a feleségével Graceszel. Grace az Elms egyik szakácsa volt. Lent középen látható a komornyik, Ernest Birch, körülötte pedig lakájok, körülbelül 1920-ban. A jobb oldali felső kép az 1940-es évekből való és Nellie Lynch, szobalányt örökíti meg mégpedig a szolgálók lakrészéhez tartozó teraszon.
Ha Newportban jártok, akkor feltétlenül nézzétek meg ezt a pompás épületet, ide kattintva további információkat találtok róla.